Kocsy Emese vagyok, 17 éves és endometriózisos… Olyan egyszerű és gyors leírni ezt a mondatot, holott az ide vezető út kicsit sem volt ilyen rövid és könnyű.

A történetem szempontjából fontos tudni, hogy édesanyámmal és a nálam 2 évvel idősebb nővéremmel különlegesen jó kapcsolatom van, így, amikor nekem 12 évesen életemben először megjött a menstruációm, az előbb említett két személy rendkívül támogatóan állt a már akkor elviselhetetlen fájdalmaimhoz, ahhoz, hogy majdnem elájultam többször és ahhoz is, hogy 12 napon keresztül véreztem. Végig támogattak és mondogatták, hogy ez mind teljesen normális. Hittem nekik, így hosszú éveken keresztül rejtegettem mások elől a pokoli fájdalmaimat és megszoktam, hogy élnem kell ugyanúgy az életemet és elvégeznem a kötelességeimet azalatt a bizonyos 8 pirosbetűs nap alatt is, hiába esett ez igencsak nehezemre.

Egy idő után eljutottam oda, hogy a társadalmi nyomás miatt már a szűk családi körömben sem mertem kimutatni, hogy milyen fájdalmaim vannak, mert akármikor jelét adtam rosszullétemnek, azonnal kaptam a szokásos monológot, miszerint ez csak hiszti, minden teljesen normális, csak vegyek be gyógyszert, igyak teát, sokan mondták azt is, hogy nekik is voltak ilyen fájdalmaik és ez normális, csak törődjek bele, hogy nekem ilyen a nővé válás és hasonló közhelyek.

Egyre csak szenvedtem a fájdalomtól, féltem egy héttel előre a menstruációmtól és küzdöttem a társadalmi nyomással. Ez így ment egészen addig, amíg egy 2021-es téli napon zokogva guggoltam az iskolapadom alatt, mert a fájdalomtól nem bírtam sem állni, sem a székemen ülni. Minden büszkeségemet lenyelve és azzal az érzéssel, hogy elbuktam s csalódást okoztam mindenkinek, hazamentem az iskolából és sírva könyörögtem édesanyámnak, hogy vigyen el nőgyógyászhoz, mert érzem, hogy ez nem normális. 2021. december 21-én a nőgyógyász doktornő, akihez elmentem egy 3 centiméteres sárgatest cisztát talált a jobb petefészkemben és azt mondta, hogy ha a 3 hónap múlva esedékes kontroll vizsgálaton 1 centiméterrel nagyobb lesz, meg kell műteni. Hogy őszinte legyek, borzalmasan megijedtem a műtét gondolatától. A vizsgálat előtti héten éppen megvolt a „havibajom” és olyan fájdalmat éltem át, amit sajnos nem tudok leírni, annyira iszonyatos volt. Anyukám látta, szerinte úgy vonaglottam a földön és dörzsöltem kínomban a lábaimat, mint egy mély vágott sebtől szenvedő kutyus. Néhány nappal később, az ultrahangon a doktornő mondta, hogy eltűnt a cisztám (valószínűleg az az előbb említett fajdalom az volt, amikor kipukkadt a cisztám) és mivel nem lát többet, ez a tökéletes alkalom, hogy elkezdjek fogamzásgátlót szedni az esetleges jövőbeli ciszták kialakulásának megakadályozása érdekében. Felírta a tablettát, kiváltottam a receptet és vártam. A következő ciklus első napján, amikor be kellett volna vennem a tablettát, jött a pofon az élettől, mert a fogamzásgátló tabletta laktóz-monohidrátot tartalmazott. Ez csak azért fontos, mert így laktózérzékenyként elestem az összes fogamzásgátló tabletta lehetőségétől. Reménykedtem, hogy tabletta nélkül is jobb lesz, hiszen nincsen cisztám. Nem lett jobb, így tehát a doktornő felírt nekem fogamzásgátló tapaszt, amit el is kezdtem használni 2022. júniusában.

Bárcsak véget érne itt a történet, de nem. A tapasz nem nyújtott segítséget, nem használt. Nem változott semmi. Ugyanúgy szenvedtem.

A legrosszabb ilyenkor, amit az ember tehet, az az, hogy kutat az interneten. Nyilván én is ezt tettem és így találtam rá az endometriózisra. Az erről szóló cikkeket olvasva felismertem, hogy egyre több tünetem egyezik a tipikus endometriózis tünetekkel.

Hosszas kérlelés és küzdelem árán sikerült legalább édesanyámat meggyőznöm, hogy menjünk el endometriózis vizsgálatra, ami meg is történt 2022. december 6-án. A fájdalmas ultrahang utáni diagnózis adenomiózis volt. A vizsgálatot végző doktornő végtelen türelemmel és megértéssel elmagyarázta, hogy ez az endometriózis egyik formája, nem fognak megműteni és hogy fogamzásgátlóval kezelik általában.

Nem tudom, hogy normális-e, de nem zuhantam össze a diagnózis hallatán. Épp ellenkezőleg. Úgy éreztem (életemben először), hogy beillek valahova, hogy tartozom egy közösséghez, ahol megértenek és elfogadnak. Összességében, a fájdalmakat leszámítva nekem ez a diagnózis pozitív érzéseket hozott és habár azóta sem segít a fogamzásgátló tapasz, amit használok, mégis könnyebben viselem mind a ciklus közi, mind a ciklus alatti görcsöket, mert megnyugtat a tudat, hogy van egy neve a fájdalmamnak.

A számomra túl gyorsan változó világban, ami ráadásul tele van bizonytalansággal, az adenomiózis egy állandó, biztos dolog az életemben és valószínűleg éppen ezért ijeszt meg valahol a lelkem mélyén az a gondolat, hogy ezt elveszítsem. Hogy gyógyult legyek, vagy csak tünetmentes. Oly’ sok éve bennem él ez a kihívás (nem szeretem betegségnek hívni), hogy a személyiségem részévé vált és hiába keseríti meg a mindennapjaimat, olyan szerves részemmé vált, hogy el sem tudom képzelni ki vagyok én az endometriózis nélkül.

Őszintén remélem, hogy ez a kicsit hosszú történet segíteni fog egy kortársamnak, hogy megtalálja a hangját és merjen szakemberhez fordulni, ha úgy érzi valami nem normális a menstruációját illetően.

wpChatIcon