Wertheimer Kinga a 2021-es év Endometriózis Nagykövete. Mivel hamarosan elindul a 2022-es felhívás, megkerestük Kingát, hogy meséljen nekünk arról, hogyan alakult azóta az élete. A kérdések sora kifogyhatatlan lenne, mert Kinga története hatalmas erőről tesz bizonyságot, egész személye pedig rendkívül inspiráló.
Mi indított arra, hogy jelentkezz tavaly az Endometriózis Nagykövet pályázatra?
Tavaly tavasszal volt az esküvőnk, amire már nagyon régóta vágytunk, még a covid harmadik hullám sem tántorított el minket. Titkon egy új energiát reméltünk ettől, érzelmi stabilitást, biztonságot, ami segíti a babaprojektet. Közvetlenül az esküvő után egy hónapra elutaztunk Görögországba a legjobb batátainkhoz egy eldugott kis falucskába, mindentől távol, de a természet közelségébe. Ezzel egy időben lelkileg elkezdtünk készülni a harmadik lombikra. Egy nagyon kedves barátnőm küldte át az Endometriózis Nagykövet pályázati lehetőséget. Én is láttam ezt korábban, de magamat nem tartottam erre alkalmasnak. Férjemnek is mutattam, de úgy éreztem, hogy még nem tudok felmutatni semmit ezen az endometriózis úton. Azt gondoltam, hogy olyannak kéne nagykövetnek lenni, aki példaértékű, akinek már sikertörténete van: meggyógyult vagy már gyerekei vannak. Azt éreztem, hogy én az útnak még csak a közepén vagyok, a diétával is hadilábon álltam, a sporttal is, tehát nem tartottam magamat jó példának. Férjem és a barátaim is biztattak és eloszlatták a kételyeimet, azt mondták, hogy az út elején járó nőknek jó lehet egy olyannal azonosulni, aki még szintén küzd és nem tökéletes példa, de őszintén megoszt mindent ezzel kapcsolatban. Rájöttem, hogy ez tényleg igaz lehet, így megpróbáltam. Kristóf barátom rendkívül érzékeny ember, profi riporter, aki az egész utamat ismeri, így adta magát ez a podcast beszélgetés. Utolsó napon Athénban az airbnb-s lakásban, az ágyon kávézgatva megcsináltuk ezt a beszélgetést. Aztán nem sokkal később jött a hír, hogy engem választottatok, nagyon örültem neki és igazán meghatódtam.
Milyen visszajelzéseket kaptatok?
Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk. Sokan írtak, hogy inspiráló volt és sokat tudott segíteni a beszélgetésünk. Attól féltem, hogy nem ilyen lesz, ezért nem is mertem belevágni, de nagyon örülök, hogy megcsináltuk és a pozitív visszajelzéseknek hála, elérte a célját.
Hat évet vártatok arra, hogy megtörténjen veletek a csoda és most dupla örömben lehet részetek. Iker kislányokat vársz. A hosszú, fájdalmas, kihívásokkal teli útból mit emelnél ki, amivel segítheted azon sorstársakat, akik még a várakozás fázisában vannak? Mi az, ami számunkra és számodra visszatekintve nagyon fontos?
Számomra az első számú kapaszkodó a közösség ereje. Ezért szeretném kiemelni az Alapítvány munkáját, nekem is sokat segítetett, hogy rátaláltam, amikor el voltam veszve. Megéreztem, hogy nem vagyok egyedül, ott van egy erős bázis, ahol szaktudás, tapasztalat van, el lehet menni ingyenes programokra, ahol találkoztam a sorstársakkal, az orvosokkal, akiktől kérdezni lehetett. Szakembereket ismertem meg, a diétával kapcsolatban is sok információt kaptam. Szerintem csodálatos, hogy az Alapítvány ennyit megtesz ezért az ügyért. Tehát érdemes élni ezekkel a lehetőségekkel és tájékozódni és segítséget kérni.
Fontos, hogy találjon az ember egy olyan orvost, akiben meg tud bízni. Én hat orvosnál jártam, mire rátaláltam a MEDEND Intézetre, ami nagy megnyugvást jelentett számomra. Megkaptam a feltételezett diagnózist és a műtéti időpontot. Dr. Bokor Attilánál éreztem azt, hogy megnyugodhatok, mert biztos orvosi kezekben vagyok. Előtte nem tudtam, hogy endometriózisom van, így nem specialistáknál jártam. Ahány orvos, annyi információt kaptam, érthető módon nagyon stresszes volt az az időszak.
Ne várjuk el magunktól, hogy egyik pillanatról a másikra meg tudunk változtatni mindent. Ránk dől egy csomó információ az életmóddal, a műtéttel, a meddőséggel kapcsolatosan. Egyszerre akarunk megtanulni egészségesen főzni, sportolni, megreformálni mindent. Ha belegondolunk, már magában a gluténmentesség is egy hatalmas témakör. Az ember ilyenkor pánikszerűen mindent meg akar változtatni, nekem is nagy stresszhelyzetet jelentett, azt gondoltam minden nappal tovább rontom az egészségemet, ha nem úgy táplálkozom, ahogyan kéne, de beláttam, hogy ez nem reális. Érdemesebb kevesebbet elvárni magunktól és fokozatosan átalakítani az életünket. Inkább lassabban és nyugodtabban, bűntudat nélkül. A közösségi média felületeit érdemes arra használni, hogy csatlakozzunk olyan csoportokhoz, közösségekhez, amik segíteni tudnak az életmódváltással kapcsolatosan.
Lett egy egészséges rutinod, amit végül sikerült kialakítani? Neked mi vált be?
Az volt az első lépés, hogy elhagytam az állati eredetű dolgokat, ezzel párhuzamosan próbáltam a sportot bevezetni, de az sem ment könnyen. Elkezdtem az Aviva tornát, ami egy nagyon célzott nőgyógyászati torna, nekem ez sokat segített. Emellett komolyan vettem a hozzáadott cukormentességet, de ebben is volt egy hullámzás: voltak szünetek, amikor éreztem is, hogy jobban fáj, ilyenkor mindig bepánikoltam, ezért aztán jobban odafigyeltem. Idővel elkezdtem kevesebb feldolgozott élelmiszert fogyasztani, a gluténmentesség, szójamentesség volt a következő lépés. Aztán elmentem egy mongol doktornőhöz, aki a keleti orvoslást ötvözi a nyugatival, hozzá jártam akupunktúrára, köpölyözésre, emellett táplálék kiegészítőket szedtem és másfél hónapon keresztül egy szigorú diétát követtem. Több dologgal próbálkoztam lépésről lépésre.
Ez nagyon fontos tanács most azoknak is, akik év elején kezdtek bele az életmódváltásba. Nem kell mindent egyszerre, hanem szépen fokozatosan érdemes csinálni.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy amióta babákat várok, azóta mindent felrúgtam. Ennek a sok megvonásnak egy velejárója lehet, hogy most nem vonok meg magamtól semmit. A szervezetem jelzéseit követem. Szerintem ne legyünk túl szigorúak magunkhoz. Sokszor a bűntudat és a stressz többet árt, mint ha most éppen megettünk egy édességet.
Beszéltél a pályázatodban a mérgező élethelyzetek feloldásáról. Hogy látod most, ez lehet egy kulcs a boldogság felé vezető úton?
Szerintem igen. A mérgező élethelyzetek stresszt és szorongást okoznak, ami sokat ront a betegségeket. Da azt is tudom, hogy ezt könnyű mondani, sőt nyomasztóan hathat annak, aki éppen most tudta meg a diagnózist, hogy az életmódváltás és a rá váró műtét mellett még a stresszes munkahelyét is le kéne váltania. Ezek megterhelő döntések és kevesen tehetik meg egyik napról a másikra. Amit tehetünk ilyen helyzetben, hogy felismerjük, mi az, ami már nem okoz örömet, és melyik élethelyzet vált ki szorongást. Ezután elkezdünk egy tervet szőni, hogy a közeljövőben miként tudunk változtatni ezeken. Ha bármely okból nincs lehetőségem változtatni, akkor érdemes megnézni, hogy milyen technikát tudok alkalmazni, amivel a szorongó érzést fel tudom oldani, vagy ilyen esetben segítséget kérek és felkeresek egy pszichológust. Számomra az is nyomasztó tud lenni, ha hallok egy tökéletesnek tűnő önmegvalósításról szóló sikerstoryt, ami megugorhatatlannak tűnik számomra. Én nagyon extrém szakmából jövök, a TV-s világ különösen stresszes környezet, egy nagyon férfias világ. Rendkívül felelősségteljes pozícióban voltam, sokfelől érkezett a nyomás. 12 évég voltam tv-s szerkesztő, ebből 6 év volt jó és 6 év volt rossz, tehát nekem sem ment könnyen a váltás.
Miből merítetted az erőt a sorozatos sikertelen lombik kezelések után?
Három lombikunk volt a SOTE 1-es Klinikán, kettő sikertelen volt és egyet félbe kellett szakítani egy ciszta miatt. Lélektanilag a sikertelen lombik is nehéz, de különösen az, amikor benne vagy a folyamatban, javában hormonozod magad és kialakul egy ciszta, ami miatt abba kellett hagyni. Hiába mondták az orvosok, hogy menni kell tovább, mert egyre jobban romlik az esély, de mi férjemmel, Mátéval vállaltuk azt a kockázatot, hogy két évig szünetet tartunk, és nem fogjuk magunkat belekényszeríteni egy olyan helyzetbe, ami már sok volt testileg és lelkileg. Nagyon erős a lélektani oldala mind az endometriózisnak, mind a lombiknak és ennek az egész meddőségnek. Szerintem elvárhatatlan, hogy a nők három havonta folyamatosan lombikozzanak. Nagyon kimerítő. Szerintem senki ne érezzen bűntudatot, ha olyan döntést hoz, hogy kell egy kis szünet. Én részben ennek a két éves szünetnek tudom be, hogy nekünk most sikerült. Egy évig teljesen elengedtem az egészet és nem foglalkoztam vele. A következő időszakban elkezdtem készülni arra, hogy újra belekezdünk: terápiára jártam, elvégeztem egy mindfulness tanfolyamot, további kivizsgálásokra is mentem, ahol kiderült egy immunológiai probléma, amit kezeltünk. Tudatosabban felépített program volt ez számunkra. Időközben intézetet váltottunk és átmentünk a Forgách Intézetbe. Mindkét helyen nagyon jó orvosaim voltak, de nekem lélektanilag erre volt szükségem: új intézmény – új remények. Ezzel párhuzamosan még szigorúbban diétáztam, a sportot is próbáltam komolyabban venni, szedtem a szteroidokat, amiket az orvosok felírtak. Ezek összessége adta, hogy negyedik alkalommal máshogyan tudtunk benne lenni, felkészültebbek voltunk Mátéval.
A diagnózist követően mikor kezdtél el beszélni az ismerőseidnek az endometriózisról? Féltél megnyílni?
Szerencsés személyiségem van ilyen szempontból, nekem szégyenérzetem nincs, könnyen tudok beszélni a rossz dolgokról, mert jobban érzem magam tőle, ha kibeszélhetem. Én hiszek abban, ha minél több embernek beszélek róla, akkor új utak is nyílhatnak, amik olyan megoldások és emberek felé terelhetnek, amik segítségemre lesznek. Az én esetemben ez be is igazolódott, mert Bokor Doktor úrhoz is így kerültem, ami számomra igazi megváltás volt. De megértem, ha nem tud mindenki könnyen beszélni például az endometriózisról, szerintem ilyen esetben nem is kell erőltetni.
Van az az általános szemlélet, hogy a betegség gyengeség és sokan úgy élik meg, hogy ez egy olyan dolog, amiről nem illik beszélni. Magánügy, intim, különösen, ha nőgyógyászati. A meddőség kérdése pedig erősen tapad az endóhoz. Ráadásul a társadalom is azt nyomja ránk, hogy akkor vagy teljes értékű nő, ha gyereket szülsz. Érthető, hogy ez sok emberre olyan nyomást gyakorol, hogy ő inkább elzárkózik a kommunikációtól. Én azt gondolom, semmi szégyellnivaló nincsen benne, nem szabad ezt ennyire magunkra venni, de persze könnyű beleesni.
Sokszor pont személyiségből fakadóan egy őrült spirálba tudunk belekerülni és azt mondogatjuk: Én okoztam magamnak, én tehetek róla stb. Te voltál ilyen mókuskerékben? S, ha igen, hogyan tudtad megállítani?
Igen, belekerültem én is. Nekem főleg bűntudat érzésem volt, hogy a férjem teljesen egészséges és mi van, ha miattam nem lehet gyereke. Ettől szorongtam is. Máté mindig mondta, hogy neki sokkal fontosabb, hogy velem legyen, és én egészséges legyek. Sokat segített a bűntudat leküzdésében a pszichológus is. Az ’én okoztam magamnak’ kérdéskörbe én is sokszor belekerültem. Folytonos vívódás, hogy ennek lelki oka van, vagy genetikai, én mit tudok tenni ezért? Magamra hárítottam annak a felelősségét, hogy meggyógyuljak, de ebben is sokat segített a pszichológusi munka.
Az első petefészek ciszta műtétem 12 éves koromban volt, tehát biztosan genetikai oka is van. Apukám mesélte, hogy az egyik nagymamámnak – akire nagyon hasonlítok – állandóan nőgyógyászati bajai voltak, őt is műtötték többször. Apukám csodababa volt, nehezen jött össze, nagymamán 40 éves volt, amikor apukám megfogant. Emiatt azt gondolom, biztosan hordozom is magamban már eleve genetikailag is, és nyilván az életmód is rárakódott erre. De ne legyenek magunkkal szemben nagy elvárásaink, mert ebben a mai világban harmóniára, belső békére szert tenni iszonyúan nehéz. Mindenki beszél róla, de a valóságban megélni ezeket nagyon ritka.
Te is kaptál „segítő”-sértő kérdéseket, bántó javaslatokat? Mostani fejjel, mit mondanál, hogyan hárítanád el a nem kívánt érdeklődést?
Említettem, hogy én mindenkinek elmondtam a helyzetünket, aminek az a hátulütője, hogy mindenki akar segíteni. Jó szándékkal, de százan mondanak száz féle jó tippet, ami nagyon frusztráló. A férjem, Máté mondta, hogy válasszunk ki egy útvonalat és azon menjünk. Ne legyen az, hogy belekapunk száz dologba. Bokor Doktor iránymutatása volt a fő csapásvonal, emellett az alternatív területen mindig választottunk egy dolgot, amit aktuálisan jónak gondoltunk.
Mindig próbáltam kedvesen reagálni: Köszönöm, majd megfontoljuk, de most benne vagyunk egy terápiában, amit mindenképpen végig szeretnénk vinni. Emlékszem egy esetre, amikor valaki nagyon erőszakos volt, túlságosan nyomult, hogy higgyem el, hogy ez és ez a termék fog meggyógyítani. Akkor erélyesebben megmondtam, hogy nem, majd fogok jelentkezni, ha mégis érdekel.
Neked is ismerős az Endobelly jelenséget kísérő kérdések özöne? Terhes vagy? Összejött a baba? Amikor eleve érzelmesebb és szomorúbb helyzetben van az ember, akkor nehezebb ezekre jól reagálni.
Ezzel teljesen tudok azonosulni. Nekem mindig nagy volt a hasam, eleve hasra híztam, de a puffadás még jobban felturbózta. Emlékszem, mindig nézegettem a tükörben és fogdostam. Olyan volt, mintha 5 hónapos terhes lennék. Az járt a fejemben, hogy meg fog ez velem valaha történni? Már számtalanszor megtapasztaltam ezt az érzést. Én állandóan simogattam a hasamat, mert fájt is, meg olyan volt, mintha már babás lenne. Érzelmileg nem könnyű ezt megélni, hogy közben meg a babáért küzdünk. Egyszer megkérdezték, hogy babát várok-e, az nagyon szíven ütött. Tolakodónak éreztem, felidegesített, noha tudtam, hogy nem rosszindulatból kérdezték. Az empátia és a tudás hiányában az egész baba kérdést sokan nagyon tapintatlanul tudják kezelni. ’Mikor lesz baba? Akkor vagytok igazi család, ha lesz gyerek’ és egyéb fájó dolgokat mondanak. A statisztikákból lehet tudni, hogy mennyire sok nőt érint a teherbeesés nehezítettsége. Még sincs ez még kellő érzékenységgel kezelve.
Ha az endometriózis egy állat lenne, szerinted milyen állat bőrébe bújna?
Elsőre, ami eszembe jutott, az a gömbhal, ami felpüffeszti magát, hegyes és szúrós tüskéi vannak. Én nagyon hálás vagyok az endometriózisnak, mert nagyon sok mindent megváltoztatott az életemben. Mindig próbáltam pozitívan hozzáállni, de mégis inkább elsőre egy ilyen állat jut eszembe. Ugyanakkor ott van még a méltóságteljes nagymacska, a tigris is. Egy félelmetesebb állat, két perc alatt szétszedne, ha akarna, de megvan benne az az erő és méltóság, ami a párhuzamot adja számomra, mert az endometriózis meg is erősíti az embert. A lelket vadmacskává teszi, erőt ad, megkeményít. Nagyon tisztelek mindenkit, aki ebben benne van, küzd, és nem adja fel. A diagnózis után egy nagy ragadozó macskává kell változni lelkileg is, hogy harcolni tudjunk, küzdeni, kitartani. Tehát a fizikai tünetek miatt a gömbhal, de a lélektani vonulatát tekintve pedig egy tigris.
Az endometriózis minden 10. nőt érinti Magyarországon. A fájdalmas menstruáció, a meddőség, a fájdalmas szexuális együttlét, a puffadás mind mind az endometriózis kísérő tünete lehet. Ha bármelyiket tapasztalod magadon, keresd fel nőgyógyászodat!
Ajánlás: Kinga a megálmodója a tunki tunki-nak, ami egy vegán, mindenmentes mártogatósokat, szendvicskrémeket, főzőszószokat gyártó kezdő magyar vállalkozás.
Az interjút készítette: Nagy-Őri Andrea