Kedves Olvasó,
Nem mehetünk el szó nélkül Palvin Barbi műtétje és az azt követő rosszindulatú kommentek mellett. Sokan, akik ezeket írták, nem élték át a betegséget, vagy egyszerűen „népbetegségnek” titulálták. Számomra különösen érthetetlen volt, hogy sokan inkább azon lovagoltak, hogy neki biztosan nem kellett sorban állnia a műtétért, ahelyett hogy örültek volna: legalább egy nő talán mostantól fájdalommentesen élhet tovább.
Először is beszéljünk arról, hogy ez a betegség már egészen fiatal kortól érintheti a nőket. Maradjunk a „szerencsésebb” esetnél, amikor „csak” minden hónapban egy hét jut elviselhetetlen fájdalommal.
Az élet tele van megismételhetetlen pillanatokkal: születésnapok, ballagások, diplomaosztók és más események, amelyekre mindenki évekkel később is emlékszik. Ha egészséges vagy, van választásod: ott akarsz lenni, vagy sem. Mi viszont sokszor választási lehetőség nélkül maradunk. Hiába a fájdalomcsillapító, igazi megnyugvást legfeljebb egy melegítőpárna vagy egy forró fürdő ad.
Így maradunk le a fontos pillanatokról, miközben az ágyban fekve, szenvedve szalad mellettünk az élet. Lemondunk eseményekről, élményekről, némelyikünk akár a gyermekvállalásról is – és mindezt cserébe „csak” egy hétért.
Ez a teher minden nap velünk van. Vajon azok, akik a rosszindulatú megjegyzéseket írták, belegondoltak-e abba, hogy mi önszántunkból mondanánk le életre szóló élményekről? Szenvednénk hónapról hónapra, ha lenne kiút? Nem inkább teljes életet élnénk, ha lehetne?
Éppen ezért kellene örülni annak, hogy Barbi – ismert nőként – felvállalta a problémáit, és szembe mert nézni a támadó kommentekkel. Nem bántani kellett volna, hanem észrevenni: itt egy nő, akinek végre esélye van a fájdalommentes életre.
Ez nem kiváltság, hanem remény. Remény mindenki számára, aki ugyanezzel a betegséggel küzd.
